HTML

HitelSikerek

Friss topikok

Címkék

PSZLF vélemény a devizahitelekről

2013.12.06. 11:33 DevizaAdós

Tisztelt Kúria!

Pénzügyi Szervezetek Lakossági Figyelője Egyesület (PSZLF) képviseletében tájékoztatom Önöket az Egyesület e területen működő, a folyamatban lévő perekben nagy gyakorlatot szerzett jogi szakértői által a Kúria Polgári Kollégiumának kollégiumvezetője által a jogegységi eljárás lefolytatása iránti indítványában felvetett kérdésekre vonatkozóan adott válaszokról.

1. Mi a deviza alapú kölcsön tartalma (a deviza alapú kölcsön: deviza kölcsön vagy forint kölcsön-e)?

Ez alapvetően nem jogi, hanem közgazdasági, pénzügyi kérdés. Ami jogi szempontból fontos, az az, hogy elválik, és egymástól megkülönböztetendő a hitelszerződés és a kölcsönszerződés. Lehetséges, hogy a szerződésben szerepel egy deviza-hitelkeret, de a kölcsön minden esetben forintkölcsön, ez a kölcsönszerződés tárgya!
A bank bizonyítási terhe az, hogy az adott hitelszerződés mögött volt-e deviza, és az hozzárendelhető-e az adott kölcsönszerződéshez, illetve, hogy ezen a devizaösszegen az adós tulajdonjogot szerzett-e, vagy sem.

Ennek azért van jelentősége, mert kölcsön esetén aki amit kapott, ugyanabból, ugyanannyit ad vissza, hiszen a pénz helyettesíthető eszköz. A Ptk 523.§. (1) bekezdése és annak miniszteri indoklása is azt az álláspontot képviseli, hogy a kölcsön tárgya az, amely felett a kölcsönvevő tulajdonjogot szerez (BH 2002/37). Az adósok döntő többségükben Ft-ot kaptak, soha nem szereztek tulajdont devizaösszegen, így Ft-ot kell visszaadniuk is.

THM számítási módja is jelzi, hogy Ft vagy devizakölcsönről van szó. Ha a teljesítés külföldi devizában történt, akkor a THM-et is ebben kell kiszámolni. Amennyibenforintfizetések alapján számolták ki a THM-et, akkor fogalmilag kizárt, hogy az adott szerződés devizakölcsön legyen, mivel, ha devizakölcsön lenne, akkor a vonatkozó jogszabály alapján a THM-et is devizában kellene meghatározni.

Ha a szerződés utal a vételi/eladási árfolyamra, akkor egyértelműen forintkölcsönről beszélhetünk, hiszen a devizakölcsönnek nem értelmezhető a vételi és eladási árfolyama. Ha devizát kap az adós és abban is teljesít, akkor a vételi és eladási árfolyam nem értelmezhető, hiszen ugyanabban a pénznemben történik a teljesítés, az átváltás fel sem merül.

Ha a forintkölcsönt deviza alapon tartják nyilván, akkor a tartozás összegét devizában is meg kellene határozni a szerződésben a fajlagosság követelményeinek megfelelően (összeg + devizanem).

A jelenlegi gyakorlat szerint a bankok értelmezésében nem a forint van devizában, hanema deviza van forintban nyilvántartva, de ez a szerződésekből nem derül ki. A szerződések helyes értelmezése szerint – ha a forintösszeget tartjuk nyilván devizában, akkor – a forint gyengülésével (az árfolyam növekedésével) a devizaösszeg csökkenne, de a bankok nem ezt az egyébként követendő nyilvántartási metódust folytatják.

Itt megjegyzendő, hogy a bankok általi deviza alapú nyilvántartás nem a felek közötti jogokat vagy kötelezettségeket keletkeztető kétoldalú kötelem, abból nem következik szolgáltatási vagy ellenszolgáltatási kötelezettség, hanem a bank által vezetett belső adminisztrációs eszköz, melyre az adósnak nincs sem rálátása, sem befolyása.

A teljeshiteldíj-mutató meghatározásáról, számításáról és közzétételéről szóló 83/2010. (III.25.) Korm. r. 2.§.(1) bek. 2. pontja határozta meg – nyilvánvalóan a múlt tapasztalatai, a gyakorlat elemzése alapján – először a devizahitel és a deviza alapú hitel fogalmát: eszerint a deviza alapú hitel devizában nyilvántartott, de forintban folyósított vagy törlesztett hitel, míg a devizahitel forinttól eltérő pénznemben folyósított, és törlesztett hitel.
Tény, hogy az adósoknak Ft-ra volt szükségük, a kölcsön összegét a pénzintézet ezért Ft-ban is folyósította a számukra, a törlesztések is Ft-ban történtek.

deviza alapú hitel esetében a kölcsön összege ezért nem deviza, mivel nem devizát folyósított a bank az adós számára, hanem Ft-összeg. A Ptk. 523.§(1) bekezdése alapján a kölcsön mint jogügylet fő tartalmi eleme, hogy a kölcsönadó meghatározott pénzösszeget (Ft-összeg) bocsát az adós rendelkezésére, amelyet (Ft-összeget) az adós köteles visszafizetni.

Mivel a kölcsön tárgya így nem vitathatóan, a jogszabályi definíció alapján a Ft-összeg, a szerződésben ennek összegét kellett volna meghatározni ahhoz, hogy a szerződés tárgya pontosan meghatározott legyen.

2. A deviza alapú kölcsön konstrukciója alapján megkötött szerződések érvényes vagy érvénytelen szerződések-e (vagyis ütköznek-e jogszabályba, nyilvánvalóan jóerkölcsbe, tisztességtelen szerződések-e, uzsorás szerződések-e, illetve szenvednek-e akarati hibában, vagyis színleltek-e, illetve megtévesztés, tévedés folytán kötött szerződések-e)?

A kérdés ily módon nem eldönthető, az eljáró bíróságnak e kérdés eldöntéséhez minden szerződést egyedileg kell megvizsgálnia.

Általánosságban fogalmazva, a deviza alapú kölcsön olyan pénzügyi termék, amely a szerencse-elemet beemeli a jogviszonyba azáltal, hogy két ismeretlen, az árfolyam és a kamat változásának – bevallottan előre megjósolhatatlan – terhét tisztességtelenül,egyoldalúan a fogyasztóra helyezi. A deviza alapú kölcsön emiatt a prudens banki működés megcsúfolása, amely az egyik szerződő felet képtelenné teszi arra, hogy a szerződéskötéskor felmérje, valójában mire is vállalkozik, mennyit kell a kölcsön után visszafizetnie, ezért teljes mértékben kiszolgáltatja az információs előnyt élvező másik fél, a kölcsönt nyújtó számára. Állásfoglalást igényel az a kérdés is, hogy egy beláthatatlan, előre felbecsülhetetlen kockázatot rá lehet-e terhelni a nem szakértő fogyasztóra.

Mindezek miatt általánosságban a deviza alapú kölcsön a kérdésben felvetett valamennyi érvénytelenségi ok jellemzőit magán viseli, azzal, hogy ezek közül az adott szerződés egyedi vizsgálata alapján eldönthető csak az, hogy melyik semmisségi ok a domináns, melyik érvénytelenségi ok tényállási elemei valósulnak meg a legteljesebb módon.

A szerződések jogszerűségének hiánya minden jogérzékkel rendelkező polgár számára utólag vált nyilvánvalóvá.

A társadalom értékítélete szerint az uralkodó bírói nézettel szemben egyértelműen jóerkölcsbe ütközik az, hogy a kamatot és minden egyéb díjat, belföldön Ft-ban felmerülő költséget (pl. a Magyarországon felmerülő banki működési vagy egyéb költségeket, a gépjárműfinanszírozási szerződéseknél még a Casco biztosítás díját is!) devizában számolják fel a fogyasztó felé a hitelintézetek, pénzügyi vállalkozások. Igaz, hogy az ún. „deviza alapú kölcsön” a kínált feltételek mellett elfogadott, népszerű és keresett volt, de az a folyósításkor még fel nem ismert tény, hogy az összes kockázatot az egyik fél vállalja, a másik fél pedig semmit, nem egyezik a társadalom értékítéletével. Az, hogy egy adott időpillanatban a társadalom még tömegesen nem ismeri fel, hogy egy jelenség súlyosan veszélyezteti a működését, hosszú távú túlélését, még nem legitimálhatja a jelenséget, még az sem, ha az az adott pillanatban társadalmi helyesléssel találkozik (példa: náci Németország népessége által támogatott fajvédő lépések ma már nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütközőeknek minősülnek). A széles körű elfogadottság az információs aszimmetriából eredt: nem tudta a laikus fogyasztói tömeg, hogy a magas forintkamatokkal versengő alacsony deviza alapú kamatoknak mi az ára és a kockázata.

A legfontosabb kérdés itt az, hogy kellékhiányos, vagy alaki hibában, akarati hibában szenved-e a szerződés, ugyanis ezek a hibák kizárják pl. az érvényessé nyilvánítást.

3. A pénzügyi intézményt milyen jellegű tájékoztatási kötelezettség terhelte a szerződés megkötésekor, annak esetleges elmulasztása milyen jogkövetkezménnyel jár?

A pénzügyi intézménynek a fogyasztót olyan mélységben kellett volna tájékoztatnia az ügyletről, hogy az meg tudja becsülni, a hosszú futamidő alatt reálisan képes-e a törlesztésre, van-e tartalék a változások fedezésére a családi költségvetésben, milyen valószínűsíthető változás milyen következményekkel járhat majd. Ehhez képest: „Adok annyi forintot, amennyit kértél, majd megmondom, hány svájci frank ez, majd azt is megmondom, hogy mennyit fizess havonta, aztán majd szólok, ha elég.” – leegyszerűsítve ezzel a mondattal volna leírható a banki deviza alapú kölcsönszerződések többsége mint konstrukció, a fogyasztó szemszögéből nézve. Ennek következtében az ügyfélnek fogalma sem volt arról, hogy milyen terheket vállal. Az információs aszimmetria miatt a fogyasztó szerződéskötéskor valójában nem volt döntési helyzetben. A kölcsönszerződések esetében fogyasztási szerződésekről van szó, ahol az egyik fél egy professzionális intézmény, hatalmas infrastruktúrával, a másik pedig a hozzá nem értő, laikus fogyasztó, aki még csak kellő ismeretekkel sem rendelkezett (Euribor, Libor fogalma, hozzáférhetősége, árfolyamtrendek, stb).

A bank szakmai felelőssége a kölcsönjogviszonyban az, hogy hosszú távon is teljesíthető, megfelelő minőségű pénzügyi terméket szolgáltasson.

A deviza alapon nyilvántartott kölcsönről mára már egyértelműen és tömegesen kiderült, hogy az nem ilyen termék, mert az árfolyam- és a kamatkockázat együttes hatása azt eredményezi, hogy soha, egyetlen időpillanatban sem megmondható, mennyivel is tartozik még az adós a jogviszony lejártáig a kölcsönszerződés alapján. Ha viszont az ügyfélnek köze van ahhoz, hogy a bank milyen háttérműveletekkel teremti meg saját forrásait, mert annak terheit (saját üzemi működése kockázatát) átháríthatja rá a hitelező, akkor nem kölcsönszerződésről, hanem befektetési szerződésről beszélhetünk.

A felek a szerződés teljesítése során ellenérdekeltek: a bank a forint gyengülésében, a fogyasztó pedig annak erősödésében érdekelt, emiatt ez a konstrukció tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatnak minősül. A fogyasztónak semmi köze a bank forrásfinanszírozásához, hisz abba nincs beleszólása, arra nincs rálátása, az banktitoknak minősül, az normál banküzemi körülmények között nyilvánvalóan a bank rendes üzleti kockázata körébe tartozik, ennek ellenére a deviza alapú szerződésekben a kartell-szerűen együtt mozgó pénzügyi szolgáltatói rendszer ezt a kockázatot is a fogyasztóra helyezte, amit az e paradigmát sulykoló bankrendszer véleményformáló nyomása miatt a banki ügyekben járatlan bírói kar magától értetődő adósi kötelezettségvállalásként elfogadott.

A Ptk. 205.§. (3) bekezdésében megfogalmazott, a felek egymás érdekeinek kölcsönös figyelembevételére vonatkozó kötelezettség emiatt nem érvényesülhetett.

A kockázatfeltárás nem volt valós, ezek valós kockázatelemzést nem tartalmaztak, a céljuk a jogszabályi előírásnak való formális megfelelés volt. Bevett üzleti gyakorlat volt az, hogy a banki ügyintézők legfeljebb 10-15%-os lehetséges, maximális árfolyamváltozásról tájékoztatták az ügyfeleket, az MNB által 2002-2008 között alkalmazott intervenciós árfolyamsáv gyakorlati tapasztalatai alapján. E körben joggal elvárható lett volna, hogy a fogyasztó megismerhesse a forint árfolyam alakulásának korábbi trendjét – hosszú távú kölcsön esetén hosszú távú visszamenőleges adatok alapján –, illetve elmagyarázzák neki azt is, hogy milyen gazdasági mutatók, összefüggések vannak hatással akár a kamatok (beleértve a jegybanki alapkamat), akár a forint árfolyamának a változására, illetve azt a közgazdasági összefüggést is, amely a kamatswap lehetőségét megteremtette, és amellyel csak rövid távú, kockázatos ügyletek esetén szokás élni, mivel közgazdasági törvényszerűség, hogy a kamat-különbözeti nyereséget hosszabb távon szükségszerűen elviszi az árfolyam-különbözet – ezt 2002-2008 között épp az intervenciós árfolyamsáv fenntartása akadályozta meg.

Fenti ismeretek hiányában a laikus fogyasztó nem volt, nem is lehetett tisztában a valós kockázatokkal, így az sem eldönthető, hogy vajon megkötötte-e volna a szerződést, ha ismeri a valós kockázatokat. A tájékoztatás elmulasztása felveti a szerződés létrejöttének a kérdését, azt, hogy vajon ugyanarra irányult-e a felek szerződési akarata, meg volt-e köztük a konszenzus.

A hitelező a szerződéskötéskor nem hívta fel az adós figyelmét arra, hogy az utóbb ténylegesen beigazolódottan létező kockázatokat vállalja fel a szerződés megkötésével, azaz, hogy a hitelfelvevő részére lényeges paraméterek, a felvett kölcsön Ft-összege is változhat, nem csupán a törlesztőrészletek mértéke, ha az árfolyam változik, illetve, ha a kamat változik. E kockázatokra vonatkozóan eddig soha, sehol nem hangzott el semmiféle tájékoztatás a pénzintézetek részéről, erre a kockázatfeltáró nyilatkozat alkalmatlan.

Az ügyfél szempontjából tökéletesen érdektelen, hogy milyen forrásból jut hozzá a banktól az általa igényelt Ft-kölcsönhöz. Ami az ügyfelet érdekli, az az, hogy e kölcsön visszafizetése milyen terheket ró rá, annak felvételét megengedheti-e magának. Az ügyletkötéskor az ügyfél a saját jövedelmi viszonyait veti össze a bank ajánlatával, emellett – elvileg – a bank is végez kockázatfelmérést, hitelképességi vizsgálatot az ügyfél tekintetében, így születik meg a hosszú távú jogviszony.

Alapkérdés, hogy a fogyasztó által meg nem ismerhető mélységű kockázatok áthárítására, mintegy biankó kötelezettség-vállalásra érvényesen kötelezhető-e a fogyasztó? Mi köze a fogyasztónak ahhoz, hogy a bank milyen pénzpiaci műveleteket végez a saját tevékenysége során? Mi köze a fogyasztónak ahhoz, hogy a bank rövid távú forrásokkal finanszíroz hosszú távú hiteleket? Ehhez akkor lenne köze, ha erre szerződtek volna a felek, ezeket a kockázatokat megismerhette volna, és ennek alapján azt felelősen bevállalhatta volna az adós.

A deviza alapú hitelezés olyan, a pénzintézeti szektor által teremtett, és általa miszticizált paradigma, amelyet kellő mélységű ismeret híján, és a polgári jogi alapelvek alkalmazása felett a jelenség tömegessége miatti átsiklás (csak nem tévedhet az egész bankrendszer egyszerre?) révén a bíróságok nem ismertek fel a kellő mélységben eddig. A deviza alapú hitelezés csak a problémakör teljesen konzekvens, polgári jogi alapelveken (a felek mellérendeltsége, a felek ügyleti akaratának vizsgálata, az akaratnyilatkozat egyezése, az ügyleti akarat bírói pótlásának kizártsága, stb.) nyugvó végiggondolása esetén oldható fel, egyébként szükségszerűen csak félmegoldás, féligazság születhet, ami viszont alkalmatlan a helyzet oki kezelésére.

A bíróságok jelentős része a „pacta sunt servanda” elve alapján állva véli úgy, hogy az adóst senki nem kényszerítette a kölcsön felvételére, a szerződés aláírására, mindenki felelős a saját tetteiért, így, ha bevállalta az adós a Ft-hitelez képest magasabb kockázatú, de a szerződéskötéskor kisebb törlesztési terhet ígérő deviza alapú konstrukciót, akkor azt is vállalnia kell, hogy várakozása nem volt megalapozott, aminek következménye a Ft-ban kifejezett törlesztési kötelezettségének, és tőketartozásának két-háromszorosára történt növekedése, a fedezeti ingatlan vagy jármű értékének a hátralék mértéke alá csökkenése.

Ezzel szemben áll az a felfogás, hogy a jog feladata a társadalom működőképességének a hosszú távú fenntartása, a diszfunkciók normatív alapú kiküszöbölése. A jog e felfogás szerint – mely szemben áll az előzővel – nemcsak normák összessége, melyeket csupán mechanikusan alkalmaznia kell a bíróságnak, jogot, és nem igazságot szolgáltatva, hanem annak társadalmi rendeltetésével, az alkotmányos és az általános körben alkalmazandó, életviszonyok alapjait meghatározó jogi normák keretei között, a közjó érdekében való szabad bírói értelmezés alapján, a társadalmi felelősségre is tekintettel kell az igazságszolgáltatásnak működnie, azaz a „clausula rebus sic stantibus” elve az erősebb. Egyesületünk ez utóbbi felfogást támogatja.

4. Milyen jogi lehetőségei vannak a bíróságoknak arra, hogy a felek tartós jogviszonyában a szerződéskötés után bekövetkezett körülményváltozások valamelyik szerződő fél lényeges jogos érdekét sértő hatását orvosolják?

A Ptk. 241.§-a alapján a bíróságnak lehetősége van az érvényes szerződés módosítására, ha a kereseti kérelem erre irányul. Annak, hogy ez milyen módon történhet, számtalan módja lehet. Az egyik a kamat csökkentése, vagy akár a csak 2011 óta definiált kamat jellegű kezelési költség nevű elem eltüntetése, mivel az Hpt-ben meghatározott definíciónak nem felel meg.

5. Amennyiben a deviza alapú kölcsönszerződések bármely okból érvénytelenek, az érvénytelenség törvényi jogkövetkezményei (érvényessé nyilvánítás, eredeti állapot helyreállítása, hatályossá nyilvánítás) közül a bíróság bármelyiket alkalmazhatja-e, illetve melyik jogkövetkezményt mikor indokolt alkalmaznia?

A bíróság nem alkalmazhat olyan jogkövetkezményt, amely a fogyasztó érdekeivel ellentétes (Alaptörvény M cikk.) Semmisségre csak a fogyasztó érdekében lehet hivatkozni a Hpt. 213. § (3) bekezdése alapján. Ha a fogyasztó a szerződés teljes semmisségére hivatkozik, akkor az érvényessé nyilvánítás értelemszerűen ellentétes a fogyasztó érdekeivel, ennek alkalmazása a jogalkotó szándékával sem egyeztethető össze, mert az Alaptörvény M cikkének és 28. cikkének együttes értelmezéséből ez következik. Ha az érvénytelen szerződéseket a bíróságok érvényessé nyilváníthatják, akkor azzal nemcsak a jogalkotó szándékát húznák keresztül, hanem közvetett módon törvényi szabályozást változtatnának meg, mely értelemszerűen kizárt. Megszűnt (pl. felmondott, végtörlesztett, stb) szerződés esetén fogalmilag kizárt az érvényessé nyilvánítás mint jogkövetkezmény. Mivel a Hpt-ben a semmisséget imperatív közjogi norma írja elő, akkor az érvényessé nyilvánítással a bíró felülírná a kógens szabályokat, és a fél ügyleti akaratát pótolná, annak mérlegelése nélkül, hogy a fogyasztó a hiányzó információ birtokában megkötötte-e volna a szerződést..

A Hpt. 213.§ (1) bekezdése részletesen meghatározza a szerződés lényeges tartalmi elemeit, így az ennek meg nem felelő szerződések a Ptk. 200.§.(2) bekezdése és a 217.§ (1) bekezdése alapján is érvénytelenek, mert semmisek.

Ugyanezen ok miatt a Hpt. 213.§ szerinti semmisség esetén kizárt a szerződés érvényessé nyilvánítása a jövőre nézve! Amennyiben a szerződés érvényessé nyilvánítható, a Hpt. 213.§ fogyasztóvédelmi funkciója tökéletesen kiüresedik, az ilyen irányú döntés üzenete az volna, hogy a pénzintézetek bármilyen hiányos tartalmú megállapodást megköthettek az adósokkal, gyakorlatilag semmiről nem volt szükséges a fogyasztót tájékoztatni, a hiányzó elemeket végső esetben majd a bíróság beemeli a szerződésbe! Ez az értelmezés tökéletesen ellentétes lenne az Alaptörvény M cikkének (2) bekezdésével, mely szerint „Magyarország fellép az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben, és védi a fogyasztók jogait.” Valamint a 28. cikkel, mely szerint „Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.”

A kellékhiányos, vagy alaki hibában, akarati hibában szenvedő szerződés esetén ezek a hibák kizárják az érvényessé nyilvánítás lehetőségét.

Hpt 213. §(1) bek. minden pontja a Ptk 205. § (2) bek. szerinti szerződéses akarat értelmezésének körébe tartozik, és mint ilyen, a bíróság által utólag nem kiküszöbölhető érvénytelenségi ok. Összefoglalva tehát: a bíróság csak a szerződés hatályossá nyilvánítását, illetve az eredeti állapot helyreállítását alkalmazhatja jogkövetkezményként.

A jogkövetkezmény alkalmazásánál a bíróságoknak figyelemmel kell lenniük arra a szinte minden esetben fennálló tényre, miszerint mind a hatályossá nyilvánításból, mind az eredeti állapot helyreállításából fakadó elszámolás a ténylegesen, tehát kizárólag Ft-ban történt szolgáltatások és ellenszolgáltatások alapján lehetséges, a valós teljesítéseket függetlenítve az érvénytelen szerződésen alapuló banki, deviza alapú nyilvántartástól

végtörlesztett és felmondott (akár végrehajtás alatt álló) szerződések esetén kizárólag a Ptk 237. § (1) mondata szerinti hatályossá nyilvánítás merülhet fel jogkövetkezményként. A hatályossá nyilvánítás körében kiemelendő ezen jogintézmény körében az ahhoz fűzött, a Ptk. Kommentárból idézett alábbi fontos szempont:

„Ha az eredeti állapotot nem lehet helyreállítani, a szerződés nem válik érvényessé, de visszamenőleges felszámolására nem kerül sor; tudomásul kell venni azt, ami megtörtént, és ennek megfelelően kell rendezni a felek vitáját. A megtörténtek tudomásulvétele nem eredményez azonban azonos helyzetet azzal, ami a szerződés érvényessége esetén keletkezett volna. Nem áll be mindaz a joghatás, ami az érvényes szerződéshez fűződne.

A bíróság az érvénytelen szerződést nem kényszeríttetheti ki, nem nyújthat segítséget olyan megállapodások végrehajtásához, amelyektől a jogszabály a joghatásokat megtagadja (ti. érvénytelen szerződés).”

6. Az egyes lehetséges érvénytelenségi okok az egész szerződés érvénytelenségét, avagy részleges érvénytelenséget (az adott szerződési feltétel érvénytelenségét) eredményezik-e? Hogyan vonhatók le a részleges érvénytelenség jogkövetkezményei?

A részleges érvénytelenség kizárólag a Ptk. 209.§., 209/A. §, 228.§.(3) bekezdése mint érvénytelenségi ok tekintetében fordulhat elő, minden más érvénytelenségi ok esetén az egész szerződés megdől. A perekben leggyakoribb érvénytelenségi ok a Hpt. 213. §. (1) bekezdésének a sérelme, mely – lévén fogyasztóvédelmi rendelkezés – a szerződés teljes semmisségét eredményezi a jogsértés következményként. A Hpt. 213. §-a irányadó minden 2010 májusa előtt megkötött szerződésre, arra is tekintettel, hogy az érvénytelenségnek a szerződéskötés pillanatában kellett fennállnia. A részleges érvénytelenség jogkövetkezménye, hogy az adott érvénytelen rendelkezést a szerződés teljesítése során figyelmen kívül kell hagyni.

7. Az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződési feltétel mikor felel meg az átláthatóság követelményeinek (csak akkor, ha az adós fogyasztó maga is ki tudja számolni, hogy a kamat, a költség és a díj milyen arányú emelését tették lehetővé az időközben bekövetkezett változások, avagy elégséges, ha maga az oklista átlátható és az egyoldalú szerződésmódosítások körében vizsgálható, hogy a módosításra a ténylegesség, az arányosság és szimmetria elvének betartásával került-e sor)?

A kérdést a 2/2012 (XII.10) PK vélemény már részletesen megválaszolta. Az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződési feltétel természetesen csak akkor felel meg az átláthatóság követelményeinek, ha a fogyasztó a szerződésben rögzített adatokból ki tudja számolni az egyoldalú módosítás okának bekövetkezte esetén a hiteldíj megváltozásának mértékét. Ez a feltételrendszer a szerződés lényeges feltétele, melyben a feleknek írásban meg kellet volna állapodniuk, rögzítve az egyes feltételek kiindulási értékét és a számítás módját is.

A Hpt. alapján egyértelműen szabályozni kellett volna, hogy melyek az egyoldalú hiteldíjváltoztatás feltételei, vagy egyértelműen utalnia kellett volna a bankoknak a szerződésekben arra, ha valamely változtatásra alapot adó ok, és ennél fogva az ebből fakadó hiteldíjemelés előre nem kalkulálható.

Egy olyan szerződés, amelyben az egyik fél saját elhatározása, és nem a felektől független kritériumok alapján módosíthatja a szerződést, az nem felel meg sem az európai jognak sem a nemzetközi gyakorlatnak.

Tekintettel a bankok által alkalmazott általános, minden konkrétumot nélkülöző „ok-listákra” (Pl.: pénzpiaci helyzet változása) és arra, hogy a kamatváltoztatás képletét egyetlen szerződés sem tartalmazza, az ok-listák átláthatósága nem állapítható meg, ugyanakkor mivel fogyasztóvédelmi rendelkezésről van szó, a fogyasztót a hosszú távú szerződés aláírásakor olyan helyzetbe kell hozni, hogy előre mérlegelni tudja, mikor, milyen feltételek bekövetkezése esetén milyen mértékben kerül sor további terhek áthárítására!

A hiteldíj-változtatás képlete akkor volna megfelelő, ha egyértelműen meghatározná, hogy mely, a változtatás alapjául szolgáló körülmény milyen mértékű, és milyen irányú, milyen időtávú változása az adott szerződésnek milyen mértékű változtatását eredményezi, milyen időtávon, ide értve természetesen azt is, hogy az egyes változó feltételek kiindulási értékét a szerződésben is rögzíteni kellett volna, hiszen a változás csak ennek ismeretében értelmezhető.

A banki szerződések nem számoltak azzal a megfoghatatlan, és ezért nem is szabályozott jelenséggel, miszerint a változásra okot adható körülmények különféle mértékű és irányú változása esetén milyen időtávon, mi a teendő az adott egyedi szerződés hiteldíjával.

Akciós kamat esetén fel kellett volna tüntetni az aktuális, nem akciós kamatot is, melynek a szerződésben való fel nem tüntetését nem pótolja a bankok által előszeretettel hivatkozott Hirdetményben szereplő kamat. Több jogerős ítélet megállapította már, hogy a Hirdetmény, Általános Üzletszabályzat nem vált az adott kölcsönszerződés részévé, amennyiben azt a Felek alá nem írták, és egyedileg meg nem tárgyalták.

Bár e kérdések ezt a kört nem érintik, de szükségesnek látjuk megjegyezni, hogy az 5/2013 PJE határozat jó néhány kérdést nyitva hagyott.

Az egyik kérdés az, hogy hogyan határozható meg a pertárgyérték a kölcsönszerződés esetében. A jelenlegi joggyakorlat a kölcsönszerződésben feltüntetett kölcsöntőke Ft-ban meghatározott vagy kalkulálható összegét tekinti a pertárgy értékének. A PJE megfogalmazása alapján viszont az ellenszolgáltatás értékét kell ennek tekinteni, ami a kölcsönszerződés esetén a kamat és a díj (ld BH1998. 390.: I.Kölcsönszerződésnél a kölcsönbevevő által a szerződés szerint fizetendő ügyleti kamat az „ellenszolgáltatás”. A szerződésnek a szolgáltatás-ellenszolgáltatás feltűnő aránytalansága címén történő megtámadása esetén tehát csak az ügyleti kamat mértéke vehető figyelembe [Ptk. 201. § (2) bek., 236. § (2) bek. c) pont]., ami viszont összegszerűen a változó kamatozás miatt nem meghatározható. Mi a helyzet akkor, ha a felperes éppen a szerződés tárgyát, a kölcsön összegét vitatja, mert éppen az nincs konkrétan meghatározva a szerződésben?

A másik kérdés az, hogy az alperesi bank által a viszontkereset csak úgy nyújtható-e be, ha az érvénytelenség megállapítására irányuló kereseti kérelem esetén minden egyes érvénytelenségi ok esetében elismeri a kereset alaposságát? Elég-e a viszontkeresetben a semmisségi okok közül csak egyet elismernie? Ha igen, mi történik ebben az esetben, rész-közbenső ítéletet hoz erre nézve a bíróság? Ha az alperes nem ismeri el a felperes által megjelölt valamennyi érvénytelenségi ok fennállását, akkor minden egyes érvénytelenségi okot meg kell vizsgálni a perben, és arról döntést kell hozni?

A fenti gondolatainkkal szeretnénk elősegíteni a Tisztelt Kúria eddigi konzekvens, az Úniós fogyasztóvédelmi gyakorlatot a magyar jogalkalmazásba beemelő gyakorlatát, ami egyben alkalmas a felgyülemlett hatalmas társadalmi feszültségek csökkentésére is.

 

Budapest, 2013. december 5.

Tisztelettel:

PSZLF
dr. Madari Tibor
elnök

Forrás: http://hitelsikerek.hu/jogi-eszkoztar/okossagok/pszlf-velemeny/

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hitelsikerek.blog.hu/api/trackback/id/tr905678391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása